A szülők barátai

 Egyszer Ibn Omár elindult Mekkába. Vitt magával egy szamarat, hogy arra üljön át, ha elfárad a tevegelésben, és a fejére turbánt tett. Egy napon épp a szamarán ült pihenésképpen, amikor találkozott egy sivatagi arabbal. Megkérdezte tőle:

- Nem te vagy ez meg ez az ember, ennek meg ennek a fia?

Amikor az ember igennel válaszolt, leszállt a szamaráról, és az embernek adta:

- Ülj fel erre! - mondta, és a turbánját is átnyújtotta neki, hogy tegye a fejére.

A barátainak egyike azt mondta Ibn Omárnak:

- Allah bocsásson meg neked! Feleslegesen adtad ennek a sivatagi arabnak a szamarad, amit azért hoztál magaddal, hogy pihenésként átülj a hátára, és még a turbánodat is!

Ibn Omár azt felelte:

- Hallottam, hogy Allah Küldötte (s.a.w.) azt mondta: „A legértékesebb jótett az, ha valaki az apja halála után törődik az apja barátjának családjával.” Ennek az embernek az apja (az apám) Omár (r.a.) barátja volt.

Muslim, Birr 11-13. Lásd még: Abu Davud, edeb 120; Tirmidhi, Birr 5

Magyarázat

A szülők barátai a szülők halála után megmaradó legértékesebb emlékek. Aki értékeli a szülei barátait, azt juttatja kifejezésre, hogy szülei is értékesek voltak számára, és tiszteli emléküket.

A hűség az egyik legértékesebb érzés, amely emberré teszi az embert. Ez az érzés arányos a szeretett személynek tulajdonított értékkel. Akiből hiányzik a hűség, az olyan önző ember, aki csak saját magára, a saját élvezetére és értékeire gondol. Az ilyenektől hiába is várnánk a elhunytak emlékének tiszteletben tartását, vagy az értük hozott áldozatokat.

Abdullah ibn Omár élete tele van szépséggel és a jó viselkedés példáival, és nagyon tanulságos néhai édesapja barátja iránt mutatott jósága is! Sajnálkozás nélkül ajándékozta azt, amire neki magának is nagy szüksége lett volna hosszú és fárasztó utazása során, ami azt mutatja, hogy mennyire szerette apját, és tisztelte az emlékét. Az apja barátjának nem egyszerű ajándékokat adott, hanem, ahogy útitársai is megjegyezték, a legszükségesebb holmiját ajándékozta, ami tanúsítja bőkezűségét is. Ibn Omár önfeláldozása és az elhunytak emléke iránti tisztelete nagyon híres. Miután Allah Küldötte (s.a.w.) meghalt, ő csak azokon az utakon járt, amelyeken egykor ő is, azok alatt a fák alatt pihent meg, ahol ő is, és hogy ezek a fák ki ne száradjanak, rendszeresen öntözte őket, hiába voltak a távoli hegyekben vagy sivatagban. Mindebből láthatjuk, milyen hatalmas szíve volt Abdullah ibn Omárnak.

Azok az érzelemszegény emberek, akik nosztalgiázásnak nevezik és lenézik az emlékekhez való ragaszkodást, nem ismerik meg a szeretet és barátság mély gazdagságú birodalmát, és bebörtönözve maradnak a mindennapi élet szűk és kicsiny világában. Akik tisztelik és értékelik szüleik barátait és azok rokonait, azok erényes, fejlett emberi tulajdonságokkal rendelkező emberek.